Portfolio: A Budapesti Corvinus Egyetemen tartott előadásának egyik fő állítása az volt, hogy nagyon magas, 90 százalék körüli az uniós gázpiacon az importfüggőség, a másik pedig az, hogy ha ezt gyorsan le akarja vetkőzni az unió, akkor olyan versenyképességi problémába futhat bele, ami miatt "elég negatív" a jövőképe az Európai Unióról. Nincs e kettő között ellentmondás, hiszen az EU éppen azt igyekezne levetkőzni, ami az egyik fő sérülékenysége?
Lakatos Benjamin: Valóban felhívtam a figyelmet az unió jelentős gázpiaci sérülékenységére, ami 2022-ben ki is ütközött, hiszen a magas árak miatt az importszámla magasra ugrott, akkorára, mint amekkora az európai haderő költsége kellene legyen a NATO elvárásai szerint. A másik állításom pedig az volt, hogy aggasztó lehet a kérdés: Európa meg tudja-e tartani a versenyképességét, lesz-e elég pénze a zöld átállásra, és nem költi-e el túl gyorsan a pénzt?
Az ellentmondás fennáll?
Én nem tartom ellentmondásnak. Elsősorban arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy ez leginkább hozzáállásbeli kérdés. Az Európai Unió jelenleg az örökké termő fa alatt az egyik leggazdagabb része a világnak, jól élünk itt, de kicsit Misi Mókus érzésem van.
Ezt hogyan érti?
Úgy, hogy Európa azt még megengedheti magának, mert elbírja a gazdasága, ha a jelenlegi szinteken maradnak az energiaárak. Ha viszont emelkednek, abból már lehetnek gondok. Emellett azt is gondolom, hogy a már megkezdett zöld átállás folyamatos pozícióvesztéssel jár a kontinens részéről. Ez így-is, úgy-is meg fog történni, csak a mértéke nem mindegy. Ezért mondom azt, hogy hozzáállásbeli kérdésről van szó.
Miért?
Az első kulcskérdés: felfogjuk-e, hogy a célok eléréséhez és a pozícióvesztés enyhítéséhez dolgozni kell. Ha kényelmesen éljük meg a következő 30-50 évet, akkor ez az átállás nagyon súlyos is lehet. Én ettől félek.
Mire utal ezzel?
Európa globális súlyára és arra, hogy a fiatalok nem veszik elég komolyan az előttük álló munkát. Az előadást a fiataloknak tartottam, és az volt nekik az üzenetem, hogy hosszabb távon, célorientáltan próbáljanak koncentrálni valamilyen kérdésre. Nekünk pedig, az iparág szereplőinek, stakeholdereknek az a felelősségünk, hogy ehhez kereteket adjunk nekik.
Ebben sokunk nem igazán jeleskedik, mert olykor össze-vissza beszélünk, hogy hogyan is kellene kinéznie ennek a zöld jövőnek. Emiatt a fiatalok úgy érezhetik, mint az egyetemi bulikon a rodeós bikával, hogy előre, jobbra, balra és hátrafelé is le lehet esni róla.
Ha jól értem, az energetikai trilemmára is céloz ezzel.
Igen. A zöld átmenet szükségességéről már legalább 10-15 éve szó esik világszerte, és azóta szerintem óriásit lépett előre a világ. Nekem a fordulópont a 2021-es Glasgow-i klímacsúcs volt, amikor mentálisan elhittem, hogy ebből az egészből nemcsak beszélgetés lesz, hanem valami értelmes dolog is ki fog jönni.
Mi fordította át az ön gondolkodását?
Ott a szabályozói és politikai vezetés egy része felismerte, hogy a nettó zéró kibocsátási cél és a zöld átmenet olyan óriási összegbe kerül, ami jóval meghaladja a második világháborús újjáépítést szolgáló Marshall-terv összegét, és egyszerűen nincs ennyi pénzük az államoknak sem. Így a felismerés az volt, hogy muszáj bevonniuk a magángazdaság szereplőit, mert ha nem, akkor az átmenet egész egyszerűen nem fog megvalósulni. Ez abból a szempontból is jó, hogy a piac általában hatékonyabb, és kisebb tőkebefektetéssel tudja elérni a kitűzött célokat.
Ahhoz viszont, hogy ide magánbefektetők bejöjjenek, piac és szabályrendszerek kellenek, mert a befektetők azért jönnek ide, hogy pénzt keressenek. Abba önmagában senki nem fog befektetni, hogy kevesebb szén-dioxidot bocsásson ki, de ha ezzel pénzt tud keresni, akkor már igen. Igaz, kell még egy további összetevő is: a mérési rendszerek megléte.
A szabályrendszerek, a mérési rendszerek és a piac elengedőek ahhoz, hogy ez a nagy átállás megvalósuljon?
Nem. A Covid-válság már jól rávilágított az ellátásbiztonság fontosságára, aztán a 2022-es év az európai gázpiacon ezt még inkább a középpontba állította. A gyökere pedig az volt, amit az elején is említettünk, hogy Európa a saját gázfogyasztásának csak a 10 százalékát képes saját maga kitermelni, a többit importálja, így ezt az LNG-szereplők ki tudják használni, azaz van egy nagy sérülékenysége a kontinensnek.
A zöld átmenet arra ad esélyt, hogy erre választ adjon Európa. Ha okosan csináljuk, akkor a végén Európa eljuthat oda, hogy jóval kisebb lesz az importkitettsége.
Az energetikai trilemma, a háromszög, melyik csúcsa most a legfontosabb?
Azt leszögezhetjük, hogy kulturálisan az európai fogyasztók nincsenek arra felkészülve, hogy áramszünetek legyenek és kiolvadjon a hűtő. Emiatt tehát a legfontosabb kérdés az ellátásbiztonság.
A két másik láb a versenyképesség és a zöld átmenet. Utóbbinál az idővel lehet egy kicsit játszani, tehát azzal, hogy mikorra, mit csinál meg a közösség.
A versenyképesség pedig relatív dolog, mert a többi gazdasági szereplőtől és attól függ, hogy mennyi pénzünk van az átalakítások elvégzésére. Ahogy említettem: a versenyképesség terén az EU-nak egyelőre van tartaléka, de a trend nem feltétlenül kedvező.
Hová juthatunk el mondjuk 50 év múlva, ha a három fő érdekelti kör, az energetikai ipar, az intézmények és a fogyasztók, jól együtt tudnak működni a hármas célrendszerben?
A fogyasztóknak kettős a szerepük, mert amellett, hogy energiát használnak, kulturális véleményformálók is a politikai szavazásokon keresztül. A Greta Thunberg-féle jelenséget szimpatikusnak tartom, és egyébként is nagyon nagy pártolója vagyok a zöld átmenetnek, de ezt egyensúlyban kell végrehajtani. A "hogyan" nagyon nehéz kérdés.
Nekem sincs meg erre a kész válaszom, inkább részválaszaim vannak. Abból a filozófiából indulok ki, hogy a hosszútávú jövő az áramé. Így tehát szerintem 50 év múlva nem földgázt, nem kőolajat, nem benzint és nem dízelt fogunk felhasználni, hanem valamilyen megoldás formájában áramot. A lakosság teljesen biztos, hogy egy-két részterületet leszámítva áramot fog használni, így a teljes energiarendszer is többnyire áramalapú lesz.
A hidrogénnek lesz szerepe?
Ez óriási kérdés számomra is. A német kormány most eldöntötte, hogy teljes mértékben ebbe az irányba megy, ami azért fontos, mert nem azok a technológiák lesznek a leginkább meghatározóak, amelyek a legjobbak, hanem azok, amelyek mögé valamelyik nagy állam beáll és óriási pénzeket beletesz.
Miután Németország lekapcsolta az atomerőműveit, és megszűnt számára az olcsó orosz gázforrás, most drágán tud gázt vásárolni. Így tehát rossz volt a lépések sorrendje, és a jelenlegi geopolitikai, illetve energetikai helyzetben egyszerűen nincs más választása: ellép a hidrogén felé, mert az iparának csak így tud remélhetőleg versenyképes megoldást nyújtani.
Ezzel tényleg segít az iparának a versenyképesség visszanyerésében, vagy inkább ront rajta, hiszen költséghatékonyság terén nem az elsők között szoktunk a hidrogénre gondolni?
Ez nagyon jó kérdés és különböző véleményeket lehet olvasni róla. A téma azért fontos, mert az Európai Unió, és benne a mi régiónk, gazdasági sebességét legnagyobb tagállamként Németország fogja meghatározni. Németország ezzel az új törvénnyel tehát letette a voksát a hidrogén mellett, de még a német gazdaság sem hidrogén-, hanem áramalapú lesz.
Az előbb utalt rá, hogy a zöld átállás sebességével is lehet játszani. Ez alatt mit ért?
Azt, hogy a most szinte mindenki által tervezett, illetve vállalt 2030-2040 közötti zöld átállási határidőknél 10-15 évvel tovább fog tartani a folyamat, ha nem vállaljuk be, hogy időnként áramszünet is lehet. Így tehát a földgázra, mint átmeneti energiahordozóra, tovább lesz szükség. Ezzel együtt a földgázfogyasztás nem növekedni, hanem csökkenni fog Európában.
Tehát lehetne gyorsítani a zöld átállás tempóját…
Igen, lehetne gyorsítani, de az már ellátásbiztonsági kockázatokkal járna, ráadásul borzasztóan sokba is kerülne. A fenntartható sebesség sokkal olcsóbbá teszi az egész folyamatot a "boom and bust" típusú stratégiával szemben. Éppen ez lenne az egyik nagy kritikám, ha a folyamat ez utóbbi irányba menne.
A fenntartható sebességgel elérhető lehet 2050 körülre a nagy átállás?
Igen, de szükség van a közösségi tervezésre is, mert enélkül olyan az egész, mintha a konditeremben valaki csak bicepszre gyúrna, vagy csak fekvőtámaszokat nyomna. Nem lesz egyensúlyban a folyamat.
A közösségi tervezés mellett a gondos megvalósítás is fontos, mert ha Európa túlságosan előre szalad a megvalósításban is, miközben Kína és Amerika másfelé megy, abból baj lehet. Ha belehajtjuk Európát egy átfogó zöld megfelelési szabályrendszerbe, miközben mások nem csinálják meg, akkor a legtöbb európai iparág áttelepül máshova, és így semmiben nem leszünk versenyképesek.
Mindezek előtt azonban az a legfontosabb, hogy a sokféle kibocsátásmérési kezdeményezés mellett legyen egy egységes szabály- és mérési rendszer, mint például a pénzügyekben a globálisan elfogadott IFRS. Újra sportbeli példához kanyarodva: mi úgy vagyunk az iparágban, hogy már nagyon sokat edzettünk, csak még nem tudjunk, hogy focizni fogunk, birkózni vagy kézilabdázni.
Amellett, hogy áramalapú lesz a jövő energiaellátása, és a gáz a most tervezettnél 10-15 évvel hosszabb ideig velünk maradhat, mi jellemzi még a jövő energiafelhasználását?
Lokális lesz, és nem egykaptafás megoldások lesznek. Ezalatt azt értem, hogy mindenkinek arra kell törekednie, hogy úgy alakítsa ki az energiamixét, hogy lehetőleg minél diverzifikáltabb legyen, minél olcsóbb legyen, és minél inkább a lokális pozícióira alapuljon. Bár tudom, hogy Magyarországon rosszul cseng a vízerőmű témája, miközben nagyon jó energiatermelési forma, ezért én azt javaslom, hogy rossz tapasztalatokból eredő régi reflexeket érdemes letenni.
Tehát mindenki az adottságaihoz passzoló kapacitásokat építsen ki.
Így van. Spanyolországban például nagyon sok naperőmű épült, ezért amikor kisüt a nap, lemegy nulla körülre az áramár a tőzsdén, mert senki nem akarja lekapcsolni az erőművét, emiatt a kannibalizációs hatás nagyon erős.
Németországban erre az az egyik legnagyobb és leghatékonyabb zöld döntés most, hogy nem lehet kikapcsolni a szélerőműveket. Ezzel a zöld hidrogént pozícionálják be, tehát amikor éppen fúj a szél és nulla, vagy mínuszos az áramár, akkor vagy energiatárolót töltenek a beruházók, vagy elektrolízis segítségével zöld hidrogént állítanak elő, amit aztán be tudnak táplálni a kiépülő hidrogén vezetékhálózatba.
A kannibalizációs hatás már Magyarországon is nagyon erős a naperőműveknél, éppen erről beszélt a minap az MVM Partner vezérigazgatója is a konferenciánkon.
Ez alapvetően jó hír, de azt jelenti, hogy túledzettük a jobb kezünket. Lefordítva: a helyzet azt kívánja, hogy csináljunk a naperőművek mellé tárolókat vagy szélerőműveket.
Ebbe az irányba látszik elindulni a magyar szabályozás is.
A MET-ben is azon gondolkodunk, hogy központi területeken minél többfajta áramtermelési megoldást hozzunk össze. Ezt csináltuk például a Dunamenti Erőműnél is, ahol melléépítettünk egy naperőműparkot és egy energiatárolót is. Ezek nagyon jól kiegészítik egymást, és nem kell újraépítenünk az egész hálózati infrastruktúrát.
Ha egy országnak nincs vízalapú energiatermelése, akkor nagyon veszélyes csak időjárásfüggő megújulót beépítenie anélkül, hogy kitalálná, hogyan fogja tárolni a megtermelt és éppen akkor nem szükséges energiát. Szerbiának egyébként valószínűleg éppen ebből lesz a nagy előnye, hogy ott rengeteg víz van, így lehet teljes sebességgel kiépíteni az időjárásfüggő megújuló kapacitásokat.
A fő üzenetem tehát, hogy a jövő lokális; és minél többfajta energiatermelési és tárolási technológiát kell egy adott helyre felépíteni. Emellett a piac elérésére is fontos figyelni. Ez az Európai Unióban könnyű, mert érdemes rögzíteni: az euró bevezetése mellett az egyik legfontosabb vívmány az egységes áram- és gázpiac. Sokkal kevesebb erőművet kellett megépíteni amiatt, hogy sok ország árampiacát összekapcsoltuk.
A gázipari szereplők hogyan kezelik azt a helyzetet, hogy papíron 2030-2040 között megszűnik az átmenetinek titulált energiahordozó jelentősége, miközben ahogy mondja: 10-15 évvel később fog ez megtörténni?
Sokan vannak az iparágban, akik nem mernek aláírni egy jóval 2030-on túlnyúló gázszállítási szerződést, miközben a mi iparágunknak pont az a dolga, hogy megoldja ezeket a típusú problémákat. A történet másik oldala, hogy például az amerikai LNG-terminálokat csak akkor finanszírozzák a bankok, ha a jövőbeli értékesítési árbevételt biztosítottnak látják, így tehát kellenének 20-25 évre aláírt szerződések. Sok amerikai szereplő nem érti, hogy miután Európa 2022-ben majdnem elhasalt, miért nem hajlandók az európai szereplők ilyen időtávra aláírni a szállítási megállapodásokat.
Ehhez érdemes azt is hozzávenni, hogy az ázsiai gázfogyasztásban felfutás várható, a gazdasági fellendülés jelentős energiaigénnyel párosul, így nagyon sok LNG-terminál és visszagázosító kapacitás épülhet. Ők úgy látják, hogy még hosszú ideig az energiamix része marad a földgáz, mert még mindig jobb, mint a szén.
Ezzel az Ázsia felőli elszívó hatásra is utal a gázpiacon?
Igen. Ezt európai szempontból egyáltalán nem szabad alábecsülni, mert Ázsia felől komoly keresletnövekedés várható.
Ha jól értem, ebből a nézőpontból terveznek aláírni egy 20 éves LNG-szállítási megállapodást az amerikai Commonwealth vállalattal.
Igen. A képlet nem túl bonyolult: az első tíz évben Európába hoznánk a gázt, aztán ha itt már nem lenne rá szükség, akkor elvisszük Ázsiába.
A tervezett megállapodásukat érinti-e a januárban megszületett ún. Biden-stop, azaz a még nem engedélyezett LNG-projektek nem kapnak engedélyt?
Igen, ezt a projektet is érintette a döntés, ami Európából nézve nem akkora gond, hiszen úgyis arra számítunk, hogy 2026-tól kezdve túlkínálatos lehet a gázpiac a korábban megindult sok projekt miatt. Ez akkor borulhat fel, ha az ázsiai gázkereslet még erősebb növekedést mutat, mint várni lehet. Visszatérve az amerikai döntésre: ez nem azt jelenti, hogy Európában nem lesz gáz. Ez azt jelenti, hogy drágább lesz a gáz, mert kisebb lesz a verseny.
Ez európai energiapiaci szereplőként és uniós állampolgárként is fáj, mert ahogy már mondtuk: a gázfogyasztásunknak csak a 10 százaléka a saját termelés, az összes többit meg kell vennünk. Összességében ez nem ellátásbiztonsági probléma, ez egy árprobléma.
Ez akár fokozhatja is azt az európai versenyképességi kockázatot, amit már korábban említett?
Abszolút.
Ez nagyon érdekes, mert az imént azt mondta, hogy túlkínálatos lehet a globális gázpiac, most pedig azt, hogy az amerikai döntésből ár probléma is lehet Európában.
Ez komplex téma, és nem láttam még sehol, hogy alaposan leírták volna a 2022-es válság fázisait, mert azokban fontos tanulságok vannak. Az elmúlt két évben a gáz ára megawattóránként a 20-30 eurós sávból előbb 100 euró körülig emelkedett, majd 2022-ben volt egy további hatalmas ugrás, de az amerikai és ázsiai árak nem igazán emelkedtek meg. Így tehát ez európai energiaválság volt, nem pedig globális.
A hatalmas európai árugráshoz a 10 százaléknyi saját gázkitermelés és az orosz-ukrán háború mellett az is kellett, hogy sem a gáz-, sem az árampiacon nem álltak rendelkezésre olyan pénzügyi piaci eszközök, amelyek ezeket kordában tartották volna, például kereskedési-felfüggesztési, likviditási és pozíciózárási szabályok. A piacok méretéhez és fontosságához mérten ezek az eszközök nem voltak kialakítva.
A háború kitörése után az tartotta 100 euró körül az árfolyamot, hogy felismerte a gázipar: nem biztos, hogy Nyugatról el lehet látni teljesen Közép-Kelet-Európát; aztán a 100-tól 170 euró körülig tartó ugrást az említett pénzügyi szabályozói eszközök hiánya, illetve a rossz szabályozás okozta. Ez olyan helyzethez vezetett az energiapiacon, mint bankválságok idején, amikor mindenki visszaszívja a likviditást, és mindenki a másikat nézegeti. Aztán a likviditáshiányos helyzetben, a folyamat végén beszálltak a hedge-fundok is, és klasszikus pozíciózárási hullámot kényszerítettek ki olyan szereplőkből, akik nem tudták már finanszírozni a pozíciójukat, így még feljebb mentek az árak. Majd amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan mentek is, és magukkal vittek néhány tízmilliárd euró hasznot Európából.
Amikor arról beszélek, hogy az energetikai trilemma megoldásához jó szabályozás, alapos tervezés szükséges, tehát amikor tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal, akkor ilyenekről beszélek. Így tehát kicsit jobb odafigyeléssel sokkal kisebb anyagi ráfordítással is el lehet érni eredményeket. Ha a 2022-es válság által elvitt forrásoknak csak a felét energiaberuházásokra költöttük volna, atomerőművekre, megújulókra, strukturált kiegyenlítési piacra, akkor megoldottuk volna Európa energiaproblémáit.
Említette a régió gázellátási kérdését, és mostanában sokakat foglalkoztat, hogy mi lesz 2024 vége után az orosz-ukrán gázpiaci együttműködéssel, folytatódik-e valamilyen formában. Ön hogyan látja: van-e még Európának, benne a mi régiónknak, szüksége Ukrajnán keresztül orosz vezetékes gázra, vagy ezt már magunk mögött hagyhatjuk?
Ha folyik a Török Áramlat, akkor éves átlagban, illetve télen, nyáron és csúcskapacitásban is, tökéletesen el tudja látni önmagát a régió Ukrajnával együtt is földgázzal, mert akkora a görög, horvát, német és lengyel LNG-terminálok felőli betáplálás, illetve a magyar és román kitermelés. Ha viszont az ukrán kitermelés mellett nincsenek ukrán tárolók, akkor ez az állítás nem igaz a téli időszakban, és lehetnek ellátási gondok. Az a kérdés merülhet fel, hogy kinek nem jut gáz. Ezért különösen veszélyes az ukrán gáztárolók bombázása.
Akkor ez a kérdés Ukrajna mellett a mi régiónknak is fontos, illetve egyes nyugati szereplők lehet, hogy nem férnek hozzá a letárolt gázukhoz.
Utóbbi csak anyagi kérdés, attól nem fog senki megfagyni. De amikor nincs fűtés, és egy lakásban tíz fok van, ahol például van egy kisgyermek is, akkor az bizony nagyon nehéz helyzet. Ha nem állnak rendelkezésre az ukrán tárolók, Ukrajnán belül a téli hónapokban lehet probléma. Az EU-ban nem.
Mire számít, fog áramlani a Török Áramlat?
Nagyon remélem, hogy fog. Ha ugyanis nem, akkor lehet baj az ellátásbiztonság terén. Lehet, hogy én maradi vagyok, de ha lehet olyan helyzet, hogy valahol nem lesz fűtés télen, és emberek fagyhatnak meg, akkor addig a többi kérdésről, például gazdasági vagy műszaki kérdésekről, ne beszélgessünk.
Visszatekintve egyébként meglepően jól áll Európa a gázpiaci ellátásbiztonság terén ahhoz képest, mint amit gondolni lehetett másfél-két évvel ezelőtt. Senki nem gondolta az energetikában, hogy ilyen gyorsan, ilyen jól át lehet állítani ezeket a rendszereket, és nyilvánvalóan a gázfogyasztás csökkentése is segített megoldani a helyzetet. De nem tudjuk, hogy meddig lehet csökkenteni még a fogyasztást.
Az ukrán gáztárolók bombázása csak egy ilyen epizódszerű lépés volt az oroszok részéről, hogy a nyugati szereplők, akik használják a gáztárolókat, értsenek belőle?
Ezeket a tárolókat a szovjet időkben építették, maga a fizikai tároló több helyen három-négy kilométer mélyen a föld alatt van, tehát azokat nem lehet szétbombázni. A felszínen a kompresszorállomások szétszórtan helyezkednek el, így tehát összességében nagyon nehéz feladat úgy szétbombázni ezt az infrastruktúrát, hogy ne lehessen a tárolókat visszaállítani a rendszerbe.
Önöket, mint MET, érinti az ukrán gáztárolók körül kialakult helyzet?
Igen, mi tárolunk Ukrajnában gázt, így a kérdést megvitattuk az igazgatótanácsban is. Hozzáteszem: mi folyamatosan jelen voltunk Ukrajnában, sosem jöttünk ki a tárolókból még a háború kitörése mellett sem, csak pozíciót csökkentettünk. Most kitárolunk.
Ha már tárolók: mind összeurópai, mind magyar, mind német szinten nagyon magas, kétharmad körüli a tárolók töltöttsége, tehát magas szintről indult el a betárolás. Az eddig elmondottak alapján úgy indul neki a mi régiónk a következő télnek, hogy még mindig lehetnek ellátásbiztonsági kérdések. Jól értem?
A magas töltöttségi szintről indulás nagyon sokba kerül, de stabilizálja a rendszert.
Én úgy értettem a kérdést, hogy az ön által elmondottak arra utalnak: ez lesz sorozatban a harmadik olyan tél, amikor még mindig lehetnek ellátásbiztonsági kérdések, tehát még mindig nem dőlhetünk hátra.
Fontos tisztázni: európai szinten és még a mi régiónk szintjén is ez már nem kérdés. Most Ukrajnáról beszélgetünk, ahol még felmerülhetnek ellátásbiztonsági kérdések, azaz, hogy lesz-e elég gáz.
Azt senki nem gondolta két évvel ezelőtt, hogy a felépített LNG-kapacitásokkal és az áthangolt vezetékhálózatokkal teljesen kezelni lehet európai szinten a kieső orosz vezetékes gázszállításokat, most mégis ott tartunk, hogy az ebből eredő ellátásbiztonsági válsághelyzetnek vége van.
A következő válsághelyzet miből adódhat?
Például abból, hogy drága lesz az LNG, hiszen a fogyasztásnak csak a 10 százaléka a saját gázkitermelés Európában. Ezzel együtt az európai fizikai ellátásbiztonsági kérdés gyakorlatilag megszűnt. A fő üzenetem tehát itt az, hogy a válság elmúlt, viszont a kockázat nem, ami a 90 százalékos importkitettségből adódik.
Az árak szintjén is elmúlt-e a gázválság?
A mostani árszintek szerint igen, de az összes áralakító faktor nem oldódott meg. Ami megoldódott, az az, hogy Európán belül bárhonnan bárhova el tudjuk mozgatni a gázt. Most már csak az a kérdés, hogy mennyibe kerül a gáz az Atlanti-óceánon az LNG-hajóban. A piacszabályozási problémák nem oldódtak meg, mert bár volt előre lépés, bőven lenne még mit tenni.
Milyen változásokra lenne szükség a piacszabályozás terén?
Én megnézném a nagy, likvid, jól szabályozott pénz- és tőkepiacokat, hogy milyen kereskedés-szüneteltetési és egyéb szabályok vannak, és azokat átemelném.
Az áraknál és a gáztárolóknál maradva: az, hogy ilyen magas a tárolók töltöttsége, azt is jelenti, hogy jelentős nem-realizált veszteségen ül számos kereskedő. Lehetnek-e ebből még problémák a kitárolás és így az ellátásbiztonság terén?
Lehetnek olyan szereplők, akik jelentős veszteséget kénytelenek majd elszenvedni, de ez már nem jelent rendszerszintű kockázatot. A rendszerszintű kockázat például abból adódott, amikor az európai bankok nem követték le azt, hogy az energiaárak öt-tízszeresükre emelkedése miatt az alapletétek összege is ennyivel emelkedett a tőzsdéken, miközben eltűnt a likviditás a rendszerből. Én akkor nyugodtan meg, amikor 2022-ben bejöttek az európai állami szereplők, és finanszírozást nyújtottak. Ezért nagyon hálás vagyok, mert likviditás mellett már lehet működni.
Németországban gáztárolóban is van érdekeltsége a MET-nek, így emiatt különösen érdekes kérdés a német gázexport díj. Ön hogyan ítéli meg ennek kivetését a 2022-ben elszenvedett veszteségek befoltozására, mennyire fair ez?
Én piachívő vagyok. Azt gondolom, hogy a megfelelő keretek közötti fair verseny mindig jobb eredményt hoz össztársadalmi szinten is, mint a szabályokba való állandó belenyúlás. Nyilvánvalóan vannak olyan helyzetek, amikor erre szükség van, mint például bankmentő csomagok. Ott azonban, ahol van szabályozási és piaci megoldás is, jobb, ha a piacit választjuk.
A 2022-es gázválságra sok európai országban szabályozási megoldásokkal reagáltak akkor is, amikor lett volna piaci megoldás. Húsz év tapasztalata alapján azt mondom, hogy az ilyen helyzetek a végén mindenkinek sokkal többe kerülnek, csak éppen nem gázdíj, hanem például adó formájában kell valakinek kifizetnie.
A 2022-es gázbetárolás során nagyon különböző európai megoldásokat láttunk, köztük például az intelligens német megoldást, ahol azt mondták, hogy ha meghatározott időpontokra nem tölti fel a tárolót egy piaci szereplő, akkor elveszíti a hozzáférési jogot a tárolóhoz, és azt az állam tölti fel. Máshol ennél sokkal keményebb szabályozói lépések is voltak, amelyek nagyon jelentősen emelték az összköltségét az adott ország energiaszektorának.
A Krk-i LNG-terminál bővítésére is érdemes-e a MET-nek figyelnie, amelyben szintén van érdekeltségük?
Ahogy az előbb említettem: a régióban megoldódott az ellátásbiztonsági kérdés, igaz, lehetnek olykor feszes helyzetek. Az is nagy kérdés, hogy milyen gyorsan fog tovább csökkenni a gázfogyasztás a régióban. Mindezek mellett is azt gondolom, hogy a Krk-i kapacitásbővítő beruházás mértéke olyan kicsi az egész régió szintjén, hogy biztosítékként érdemes megvásárolni az új kapacitást. Ez azt jelenti, hogy az ellátásbiztonságot javítja a régióban, még ha olyan nagyon nagy szükség nincs is a kapacitásra. Újra visszakanyarodok a 90 százalékos európai importfüggőséghez: éppen ezért a mi régiónkban sem árt, ha vannak plusz kapacitások, amelyek kihasználása olykor nagyon jól jöhet.
Említette az áremelkedés kockázatát az európai gázpiacon. Mit tanácsolna azoknak a magyar vállalati gázfelhasználóknak, akik egy ilyen szép tavaszi napon, kétharmad feletti magyar gáztárolói töltöttség mellett azt mérlegelik, hogy megcsípjék-e ezt a 25-30 euró körüli gázárat, tehát fixálják a beszerzésük egy részét, vagy kivárjanak?
Korábban megfogadtam, hogy nem adok tippeket várható piaci mozgások kapcsán. Éppen ezért csak annyit mondok: azt érdemes minden döntéshozónak mérlegelnie, hogy milyen kockázatot futnak a gázárak tekintetében. Európán kívüli kockázatot futnak, azaz ki vannak téve ázsiai beszerzési stratégiáknak, geopolitikai, háborús helyzeteknek, amelyekre például Magyarországnak nagyon kevés ráhatása van.
A vállalati döntéshozóknak meg kell érteniük a saját helyzetüket és abból érdemes kiindulniuk. Például, hogy a saját kiadásaikon belül mekkora a gáz- és áramköltség aránya, mert ha kicsi, akkor ez a kérdés igazából nem annyira számít. Másrészt azt is érdemes megnézniük, hogy hol van az a gáz- és áramárszint, ahol már be kell zárniuk a vállalkozásukat, mert nem tudják kifizetni a költségeket, vagy nem tudják áthárítani. Ha ettől az abszolút árszinttől jelentősen lefelé tér el az aktuális ár, akkor én biztosan venném az áramot és a gázt.
Egy harmadik csoport is van, nekik azt kell nézniük, hogy a versenytársaik mit csinálnak, tehát relatív árszinteket kell vizsgálniuk. Ez nehéz kérdés és nagyon nehéz kiszakadni a regionális realitásokból. Meghatározó, hogy ki, melyik országban ül, de van egy nagyon jó hírem a magyarországi fogyasztóknak: Magyarországot évtizedekig felárral árazták a nyugati gázpiacokhoz képest, de amióta az utóbbi egy-két évben átrendeződtek a gázáramok, köszönhetően a Török Áramlatnak, azóta diszkonttal árazzák. Korábban esélye sem volt egy magyar szereplőnek alacsonyabb gázárat elérni egy német szereplővel szemben, most viszont az energiabeszerzőknek kutya kötelességük utánamenni ennek a kérdésnek.
Gázválság után vagyunk, az ön megítélése szerint a MET cégértéke emelkedett a három évvel ezelőttihez képest, vagy csökkent a viharok hatására?
A MET sokkal értékesebb most, mint három évvel ezelőtt. Egyrészt azért, mert nagyon jól vizsgáztak a kockázatmenedzsment eszközeink, másrészt azért is, mert folyamatosan nyereségesek voltunk, azaz nem csúsztunk ki egyik kanyarban sem. Ezt nagyon kevés cég tudja elmondani magáról. Mi nem kaptunk állami támogatást senkitől, és egyetlen banki szerződésünket sem sértettük meg. Ez azért volt, mert nem spekuláltunk, nem próbáltuk megmondani, hogy merre megy a piac, mi alapvetően dinamikus kockázatmenedzsmentet folytatunk. Ahogy az egyetemi előadásomban a MET egyik pillérének neveztem: reálopciókat monetizálunk.
Az egyetemi előadását nagyon sok fiatal hallgatta, és tudatosan a top tíz százalék felé fogalmazta meg az üzeneteit. A Portfolio is szervez egy nagy GenZ konferenciát májusban, és ebből adódik a záró kérdésem: mit tapasztal a Z-generációba tartozó potenciális munkavállalók kapcsán, mennyire vonzza őket az energetikai iparág és a vele járó kitartó munkavégzés?
Az én generációm vállalatvezetői rengeteg kritikát kapnak, hogy fogadjuk el: a mostani már nem ugyanaz az emberanyag, a mostani fiatalok már nem hajlandók belevásárolni magukat a work hard–play hard citylife keretekbe, mint amelyet egy londoni vagy New York-i élet kínál. Mindig megkapom, hogy sok fiatal már nem hajlandó annyit dolgozni, amennyit például nálunk kell. Az egyébként a saját tapasztalatom, hogy aki nem szeret dolgozni, az nem sokáig marad nálunk, mert nem érzi jól magát.
A saját HR-filozófiám eltér ettől a kerettől: én szeretek a fiatalokra fogadni, a frissességre, a dinamizmusra, ők mindig hoznak valami újat. Örök optimista vagyok: nem hiszem el, hogy ez az egész új generáció motiválatlan lenne, hogy nem lenne kész a világra. Sok tehetséges fiatal két-három generációval felfelé néz, és az így szerzett tapasztalatok alapján kialakít egy módszert, amivel sikeres tud lenni. Amikorra ezek a fiatalok odaérnek, hogy átveszik a cégvezetői pozíciókat, amikkel irányítani kell a világot, addigra meg fogunk lepődni, pozitív értelemben.
A GenZ vállalati integrációja kapcsán úgy gondolom: meg kell őket érteni, valamit jobban kell csinálnunk, jobban kell megfogalmaznunk feléjük a dolgokat. Összességében nem aggódom ezen a területen, csak valahogy másként kell őket megérinteni. Az emberi természet nem változott.
